„1900-ban Budapest középületeinek szembeötlő jellemzője a monumentalitás. Ez annál különösebb, mert a kolosszális alkotásokra való törekvés sem a századforduló előtt, sem az után nem jellemezte a magyar építészetet. Ekkor azonban teljes – noha valószínűleg nem szerencsés – összhangban volt a nemzeti büszkeség szélsőséges és hangzatos kitöréseivel. Volt ebben valami különös optimizmus (különös, mert a magyar ember inkább pesszimizmusra hajlamos), talán érthető (noha teljesen meg nem bocsájtható) rövidlátás, a magyar mindenhatóság érzése”.
John Lukacs
